A ma reggel is csak egy szokásos hideg, Å‘szi napnak indult, a maga borongós esÅ‘s hangulatában. Watsonnal épp indultunk volna a munkába, amikor az Å‘szi leveles zsákok között két kicsi fület vettem észre, meg egy hegyes kis nózit, amint nagyon figyeli az én kis úri kutyámat ruhában, a vizes foltokat kerülgetve a járdán. Watson annyira el volt foglalva azzal, hogy mennyire utálja, ha vizes lesz a lába, hogy észre sem vette az új jövevényt, csak akkor, amikor én hozzá szóltam.

Az idegen kutyusról látszik, hogy egy barátságos, fiatal és játékos kis gazfickó. EgybÅ‘l elkezdtek játszani, szaladgálni együtt a vízben, sárban. Majd Watsonnak elég volt, és elkezdett remegni, hogy már elég a vízbÅ‘l neki mára. Így Å‘ ment a kocsiba a fűtés mellé, én meg ott álltam az esÅ‘ben, hogy most mi legyen … ? Menjek dolgozni és hagyjam magára az esÅ‘ben, majd lesz, ahogy lesz, vagy próbáljam megkeresni a gazdit? Maradtam és elkezdtem a netet bújni, helyi csoportokba megosztani, és elÅ‘keríteni a legközelebbi chipleolvasó helyet. Meglett, a faluban szerencsére van két helyen is leolvasó. Nem kellett sokáig kérlelni a kutyust, (akinek így a történtek után se tudom a nevét) hogy beszálljon mellénk a kocsiba, persze a nálam levÅ‘ póráz sokat segített.

A helyi gépkölcsönzÅ‘be vezetett az utunk (amit eddig nem is tudtam, hogy van) és egy csupa szív hölggyel találkoztunk, aki ahogy kiszálltunk a kocsiból és meglátta a gazfickót mondta, hogy már megint kint flangálsz, mert hogy nem elÅ‘ször látja. ElÅ‘re mondta, hogy nem lesz benne chip, hiába beszéltek már többször a gazdival. Nekem mennem kellett tovább így Ő ott maradt, várva hogy érte menjen a kedves, felelÅ‘tlen gazdi.